2014 november 24
Az augusztus 19-től 22-ig tartó táborunk fő gondolataként az értékességet határoztuk meg. Témája, melyen keresztül ezt a táborozó gyerekekhez közel hoztuk, a kalózság, kalózkodás volt. A korábbi tapasztalatokból tanulva rengeteg programmal készültünk (tereppontos számháború, kézműveskedés, városismereti vetélkedő, csapatversenyek, kincskeresés, számháború, Crazy Night-csapatversenyek, akadályverseny...), így ha úgy éreztük, hogy nem arra van igény, amit a programban a vezetők lefektettek, tudtunk rugalmasak lenni, mertük változtatni.
Véleményem szerint a legnagyobb tábori erényeink az odafigyelés, a meghallgatás, illetve az elfogadás voltak. A felsoroltak nem minden táborozó gyerek, kamasz számára voltak ismertek, megtapasztaltak, illetve a táboroztatókat is úgy láttam, mint akik megélik, hogy akkor is „vállalhatóak”, szerethetőek, ha fáradtak, dühösek.
Különösen pozitív volt, hogy ebben az évben hat új táboroztatónk is volt, illetve a régiek sem maradtak el. Az újak közt volt egy szalézi nővér, aki egyértelműen a nyitottságot képviselte, és aki hivatásából fakadóan is kiválóan megtalálta a hangot a gyerekekkel. Nem voltak nála tabutémák, szívesen beszélt hivatásáról, hétköznapjairól, családról.
Táborunk napközis tábor volt, amelynek megtapasztaltuk előnyeit, hátrányait is, de végül egyetértettünk abban, hogy kezdeti félelmeink ellenére nagyon is volt értelme ilyen keretben foglalkozni a gyerekekkel. Problémát az jelentett, hogy a nap végére nagyon elfáradtak, így voltak akik a következő nap nem tudtak felkelni, nem jöttek velünk. Emiatt a létszámmal nem tudtunk jól kalkulálni. Egy nap átlagosan 15-20 gyerekkel foglalkoztunk.
Az első napi programok közül megvalósult a kalózkiképzés, mely során játékosan olyan feladatokban vettek részt a gyerekek, amelyek kellettek ahhoz, hogy rendet tudjunk tartani. Tehát például a vezető kérésére csendben maradunk, együtt megyünk egyik helyszínről a másikra. Ez nehezebb volt, mint gondoltuk, sok időt vett igénybe. Jótékony hatásainak egy részét azonban megtapasztaltuk. A „kiképzés” végül fociba torkollott, amiben mindenki szívesen részt vett. Az ebédkészítést az első nap vezetők végezték, a többi nap az egyik anyuka, aki velünk tartott, illetve egy idősebb táborozó lány. A számháború rendkívül népszerű volt, bár eredeti formájában, tereppontokkal, küldetésekkel, nem valósult meg. A gyerekek elsősorban a vezetők ellen szerettek játszani. A lelki program ezen a napon az egymásra való odafigyelést, a mások boldogságát szem előtt tartást célozta meg. Mindenki felírta a nevét egy felfújt lufira, majd elengedtük a lufikat egy teremben. Az első játékkörben mindenkinek a saját lufiját kellett megtalálni úgy, hogy a másiknak nem segíthetett. A második játékkörben mindenki megfogott egy lufit és megkereste a gazdáját. Ez utóbbi segítségével gyorsabban befejeződött a lufikeresés. Ez adta a témát a játékok követő kiscsoportos beszélgetéshez. A Crazy Night elnevezésű vetélkedő osztatlan sikernek örvendett, rendkívül könnyen lehetett aktivizálni a gyerekeket a feladatok teljesítéséhez.
A második nap akadályversennyel indult, igyekeztünk nem a megszokott, iskolából ismert állomásokat használni. Az egyes feladatok helyszínei között sétálni kellett, csatakiáltásokat kitalálni, együttműködni egymással. Maga az akadályverseny hasznosnak bizonyult, csapatépítő volt. Mindössze egy lánynak nem sikerült kapcsolatot teremteni a csapatában lévő gyerekekkel. Ő a későbbiekben is inkább a vezetőkkel töltötte idejét. Közvetlenül ebéd előtt érkeztek meg szendrőládi zenész vendégeink. Az elején az oldódás az ő részükről és a gyerekek észéről is nehezebben ment, de az ebédet követően, mikor elkezdtek zenélni, feloldódtak ők is, a gyerekek is. Mivel több dicsőítő éneket is ismertek a táborozók, volt lehetőség a közös éneklésre, illetve néhányan egy kis cigány tánc-bemutatót is tartottak. A szendrőládiak ezt követően beszéltek Istenkapcsolatukról, megtérésükről. Mi pedig hozzá tudtuk kötni a tábor fő gondolatát, miszerint ők mind a mi szemünkben, mind a Mennyei Atya szemében értékesek. A délután második felében voltak, akik a zenészekkel maradtak, hallgatták őket, énekeltek velük, míg mások rajzoltak, vagy számháborúztak. Kora este a vacsorát közösen készítettük és fogyasztottuk el. A zenészek ismét szívesen zenéltek a gyerekeknek, a gyerekekkel. A következő program szabadon választható volt: a legtöbben a szendrőládiakkal tartottak a piliscsabai misére, de néhányan inkább maradtak rendet tenni, kicsit játszani. A misét követően a templom előtt találkozott a két csapat és együtt búcsúztunk a zenészektől, majd együtt mentünk le a cigánysorra.
Harmadik napunkat Esztergomban töltöttük, egy városismereti vetélkedő kapcsán fedeztük fel a várost. A program késve indult, de addig is nagyjából sikerült körjátékokkal lekötni a várakozó táborozókat. Három különböző útvonalon ment a három csapat egészen a bazilika aljáig, ahonnan hideg ebédünk elfogyasztása után felmehettünk a kupolába. Ezt követően elkészítettük a már hagyományossá vált csoportképünket, háttérben a bazilikával. Az állomásig busszal mentünk, mert a hosszú városnézés kimerített mindenkit. Visszaérve Piliscsabára szalonnasütés volt a program.
A negyedik napunk esős volt, így módosítottuk a programot. Kimaradt az elrejtett kincs megkeresése és kiásása. Helyette az akadályverseny második szakasza következett – az elsőhöz hasonló sikerrel –, majd az eredményhirdetéssel folytattuk a napot. Ebéd előtt a gyerekek a négy nap során talált térképdarabokat összeillesztették, a kincsesládában pedig megérkezett a kincs. A ládából mindenki választhatott számára kedves ajándékokat. Itt egy kis csetepaté alakult ki, mert mindenki egyszerre próbált a ládához és a kincshez jutni. Miután mindenki elnyerte jutalmát, ebédeltünk. Ezt követően a gyerekek és a vezetők is megkapták kardjukat, amellyel hivatalosan is kalózzá lettek. Még a tábor alatt született az ötlet, hogy a vezetők írjanak minden csapatukban lévő gyerekről néhány mondatot, amelyben megfogalmazzák, miért látják értékesnek, szerethetőnek őket. A tábor lezárásaként ezeket is átadtuk. Ahogy akkor láttam, sokakat megszólított az a néhány sor, amit a vezetőjüktől kaptak.
A hazajutás nem sikerült egyszerűre, mert nem számítottunk az esőre és nem szerettünk volna esernyők és esőkabátok nélkül gyalogolni. Végül hosszas keresés után, az egyik testvérpár apukája fölajánlotta, hogy elviszi a gyerekeket kocsival. Ezt sikerült megvalósítani több körben.
A tábor a vezetőknek pakolással, illetve a táborértékeléssel ért véget.
Nagy, összegző tapasztalatként azt tudom mondani, hogy jó az Úrban bizakodni és jó az Úrnak hálát adni. Nélküle biztosan nem jöhetett volna létre a tábor és a gyerekeink közül sokan nyári élmény nélkül maradtak volna. Köszönjük a támogatóinknak a lehetőséget, hogy egy-egy aprócska magot, de elültethettünk a gyerekek szívébe arról, hogy ők igenis értékes.
